10

Hideg és szürke volt a hajnal. A csendben Ezio elszakította magát az emlékektől, és teljes erővel a jelenre összpontosított, ahogy hallotta az őrök csizmájának közeledő lépteit a zárkájához vezető kőlapokon. Eljött a pillanat.

Majd úgy tesz, mint aki legyengült, amit nem is esett nehezére színlelni. Már rég volt ennyire szomjas és éhes, de a fapohár és az étel még mindig érintetlenül állt az asztalon. Hasra feküdt a földön, csuklyáját lehúzta az arcára.

Hallotta, hogy belökik a zárkája ajtaját, és belépnek az őrök. Benyúltak a válla alá, és félig felemelték, majd kivonszolták a csupasz, szürke kőfolyosóra. Ahogy végighúzták a kövezeten, Ezio lenézett, és az egyik sötétebb kövön észrevette az orgyilkosok nagy szimbólumát, amelyet időtlen idők óta használtak jelképükként.

Egy idő után a folyosó egy tágasabb térre, az egyik oldalán nyitott előcsarnokba torkollott. Ezio érezte az arcán a friss levegőt, amitől felélénkült. Enyhén felemelte a fejét, és látta hátul a keskeny oszlopokkal elválasztott magas nyílásokat, azokon túl pedig félig a kegyetlen hegyormot. Még mindig a torony magasabb részében voltak.

Erővel felállították, mire ő lerázta őket magáról. Kicsit hátraléptek, alabárdjukat lejjebb engedve, mégis ráirányítva készenlétben tartották. Vele szemben, háttal a semminek, ott állt az előző nap látott parancsnok. Kezében egy kötélhurkot tartott.

— Makacs egy ember vagy, Ezio — mondta a kapitány. — Ekkora utat megtenni csak azért, hogy megpillanthasd belülről Altaïr várát. Van benned kitartás.

Intett az embereinek, hogy lépjenek hátra, így Ezio egyedül állt. Majd folytatta:

— De most mar csak egy öreg vadászkutya vagy. Jobb lesz véget vetni a szenvedéseidnek, mintsem hogy végignézzük, ahogy nyöszörögve kimúlsz.

Ezio kicsit elfordult, hogy közvetlenül a kapitányhoz szólhasson. Elégedetten tapasztalta, hogy az alabárdosok már ettől az apró mozdulattól is megrezzentek, és ráfogták a fegyvereiket.

— Mi az utolsó szavad, mielőtt megöllek? — kérdezte Ezio.

A parancsnokot keményebb fából faragták, mint az embereit. Nem rezzent meg. Elnevette magát.

— Azon gondolkodom, vajon mennyi idejükbe telik a héjáknak, hogy lecsipkedjék a csontról a húst, miközben a tested alábukik a bástyáról.

— Van odafent egy sas. Az majd távol tartja a héjákat.

— Sokra mész vele. Lépj elő. Vagy félsz a haláltól? Ugye nem fogod vonszoltatni magadat?

Ezio lassan előrelépett, minden érzékszerve ugrásra készen.

— Helyes — mondta a kapitány, és Ezio azonnal megérezte, hogy kicsit megnyugodott. Tényleg azt hitte, hogy megadja magát? Ennyire hiú lenne? Vagy ennyire ostoba?

Ha igen, annál jobb. De lehet, hogy ennek az izzadtságtól és főtt hústól bűzlő embernek igaza van. Valamikor el kell jönnie a halál pillanatának.

Az oszlopok közötti széles ablakon túl egy keskeny faemelvény nyúlt ki a semmibe. Hat nyers deszkából tákolták össze, lehetett vagy tíz láb hosszú és négy láb széles. Réginek és ingatagnak látszott. A kapitány ironikusan meghajolva invitálta Eziót, aki ismét előbbre lépett, és várta a megfelelő pillanatot, miközben azon tűnődött, hogy eljön-e egyáltalán.

A deszkák vészjóslóan recsegtek a súlya alatt, és körülötte hideg volt a levegő. Felnézett az égre és a hegyekre. Ekkor meglátta az alatta ötven-száz lábbal sikló sast és a széttárt fehér tollazatát, amitől valahogy felébredt benne a remény.

Majd valami más is történt.

Ezio észrevett egy ugyanolyan emelvényt, mintegy tizenöt lábnyira jobbra, amely ugyanúgy nyúlt ki a toronyból. És rajta ugyanaz a fehér csuklyás fiatalember lépdelt előre rettenthetetlenül, akit megpillantott a csatában. Ahogy Ezio visszatartott lélegzettel figyelte, a fiatalember mintha felé fordult és intett volna...

És ekkor a látomás megint elfakult, s nem volt ott semmi, csak a szél és az alkalmanként beszóródó hó. Még a sas is eltűnt a szeme elől.

A kapitány közelített hozzá, kezében a hurokkal. Ezio egy pillanatra konstatálta, hogy a kötél jó hosszú.

— Én bizony nem látok itt semmiféle sast — mondta a kapitány. — Fogadjunk, hogy a héjáknak nem fog kelleni több három napnál!

— Majd tudatom veled — válaszolta Ezio egykedvűen. Két őr is a kapitánnyal tartott, de ő maga volt az, aki lehúzta Ezio csuklyáját, átbújtatta a fején a hurkot, majd szorosan meghúzta a nyaka körül.

— Most! — kiáltotta a parancsnok.

Most!

Abban a pillanatban, hogy megérezte a vállán a kapitány kezét, aki készült lelökni őt az örök feledésbe, Ezio felemelte a jobb karját, behajlította és keményen hátravágta a könyökét. Ahogy a kapitány egy kiáltással hátraesett és a társaira borult, Ezio lehajolt, felkapta a deszkán fekvő maradék kötelet, és a három ember között átugorva megperdült, majd a botladozó kapitány nyaka köré tekerte. Azzal fogta magát, és kiugrott az emelvényről a semmibe.

A kapitány visszahőkölt volna, de már elkésett. Ezio súlya magával rántotta és a deszkákhoz vágta, amelyek recsegni kezdtek, ahogyan beverte a fejét. A kötél megfeszült, és majdnem eltörte a kapitány nyakát. Az arca elkékült, mindkét kezével a nyakához kapott, rugdalózva vívta haláltusáját.

Átkozódva, szitkozódva az őrök előrántották a kardjukat, és gyorsan hozzásiettek, vagdosni kezdték a kötelet, hogy kiszabadítsák parancsnokukat. Mihelyst elvágják a kötelet, az átkozott Ezio Auditore ötszáz lábnyit zuhan a sziklákra, és ha egyszer úgyis meghal, mit számít annak a módja?

A kötél végén a tátongó mélység fölött pörgő Ezio mindkét kezét a hurok és a nyaka közé dugta, nehogy elvágja a légcsövét. De közben már figyelte is maga alatt a tájat. Közel lógott a falhoz. Valaminek csak kell ott lennie, ami megszakítja a zuhanását. De ha nincs, még akkor is jobb így menni a halálba, mint engedelmes birka módjára.

Odafent, a veszedelmesen imbolygó emelvényen az őröknek végre sikerült elvágniuk a kötelet, amely már vért fakasztott a kapitány nyakából. És Ezio érezte, hogy zuhan, zuhan...

De abban a pillanatban, ahogy engedett a kötél, közelebb rántotta a testét a várfalakhoz. Maszjafot az orgyilkosok építették, az orgyilkosok számára. Nem fogja cserbenhagyni.

És látott egy széttört állványzatot kiállni a falból, mintegy ötvenlábnyival lejjebb. Arra irányította a testét zuhanás közben. Elkapta, a fájdalomtól eltorzult az arca — mintha kitépték volna a helyéből a karját. De az állványzat kitartott, Ezio kitartott, s az erőfeszítéstől fogcsikorgatva felhúzta magát, amíg mindkét kézzel meg nem tudott kapaszkodni.

De ezzel még nem volt vége. Odafent a kihajoló őrök látták a történteket, és máris mindennel dobálni kezdték, ami a kezük ügyébe került. Kövek és szilánkosan törött fadarabok zuhatagával árasztották el.

Ezio kétségbeesve nézett körbe. Tőle balra egy meredek lejtő szaladt fel a falig, talán húszlábnyira onnan, ahol volt. Ha el tud rugaszkodni az állványzattól, és elegendő lendületre tesz szert ahhoz, hogy átszelje a távolságot, van rá egy apró esély, hogy leguruljon a lejtőn, amelynek a lábánál látta a szikla szélét. Onnan pedig egy omladozó kőhíd nyúlt át egy szakadékon, ahol egy szűk ösvény tapadt a szemközti hegy oldalához.

Miközben próbálta kikerülni a rázúduló törmelékesőt, Ezio elkezdte hátra- és előrehajtani magát. A keze meg-megcsúszott az állványzat tükörsima fafelületén, de kitartott, és hamarosan lendületre tett szert tett.

Eljött a pillanat, amikor érezte, hogy már képtelenség tovább tartania magát, muszáj lesz megkockáztatnia az ugrást. Összeszedte minden energiáját egyetlen erőteljes hátralendüléshez, és amikor a teste ismét visszafelé indult, az űrbe vetette magát, kitárt karokkal repült a levegőn át a meredek lejtő felé.

Tompa puffanással, rosszul érkezett, teljesen kifulladt. Mielőtt még visszanyerhette volna egyensúlyát, már gurult is le a lejtőn, megpattant az egyenetlen talajon, de fokozatosan sikerült meggyötört testét nagyjából a híd felé irányítania. Tudta, az élete múlik ezen, mert ha nem pont oda érkezik, isten tudja, mekkora mélységbe zuhan a szikla szélén túl. És túlságosan gyorsan csúszott. Nem tudta uralni sebességét. De valahogy mégis megőrizte hidegvérét, és a földre esett — tízlábnyira magán a remegő hídon.

Hirtelen belényilallt egy gondolat: milyen öreg ez a híd? Szűk volt, egyetlen ívvel, és messze, messze odalent Ezio már hallotta, ahogy a fekete űrben a mérges víz a köveket csapkodja.

A hidat megrázta a hirtelen rázuhanó súly. Mikor mentek át rajta utoljára? A kőépítmény már omladozott, az idő meggyengítette, a habarcsa elporladt, és Ezio rémülten vette észre, hogy mögötte alig ötlábnyira széltében végigszalad egy repedés. A repedés gyorsan nőtt, és a falazat mindkét végén omlani kezdett, megállíthatatlanul bukott alá a sötét meredélybe.

Miközben Ezio csak nézett, mintha maga az idő is lelassult volna. Nem volt már hova hátrálnia. Azonnal megértette, hogy mi fog történni. Visszafordult, és rohanni kezdett, sajgó teste minden izmát igénybe vette egy utolsó erőfeszítéshez. Már csak húsz lépés — már csak tíz — érezte, ahogy lezuhannak a kövek, amelyeket éppen elhagyott a sarka. Míg aztán végre ott feküdt, a hegyoldal szürke kövének támaszkodva, a mellkasa szinte szétszakadt, úgy erőlködött a puszta lélegzetvételért. Arca a kőnek feszült, lába biztonságosan állt a szűk ösvényen. Képtelen volt bármit is gondolni vagy tenni, hallgatta a híd köveinek csobbanását a zuhatagban, majd a hangok halkulni kezdtek, míg aztán nem maradt más, csak a szélfúvás.